Nathan Asperger-szindrómás
– bár ez így kerek perec nincs kimondva a filmben, csupán annyi, hogy „enyhén autista” -, nehezen alakít ki
szociális kapcsolatokat, nehezen barátkozik, nehezen asszimilálódik a
társadalomba. Ha Nathantől megkérdezed, hogy „hello haver, hogy aludtál?”, akkor a válasz vélhetően az lesz, hogy
„többnyire hason”, ha viccelsz vele,
vagy ugratod, nem érti, s a testi közelséget sem veszi igazán jó néven.
Kézfogás, ölelés és társaik kizárva…
Ellenben Nathan-nek úgy „csavar”
az agya, mint senki másnak, s egyedül csak a matematika világában érzi otthon
magát. Frusztrációira az is „rásegít”, hogy az egyedüli ember, akit korábban
igazán közel engedett magához, akit maximálisan elfogadott és – a maga módján –
szeretett, jelesül az édesapja, egy közösen átélt baleset során életét
vesztette.
A fiú hétköznapjai rendkívül
mechanikusak és ingerszegények, ráadásul édesanyjával való kapcsolata sem túl
felhőtlen – legfőképp a betegségnek, és az apa korai halálának köszönhetően…
akkor azonban, amikor a srác életében felbukkan a szintén mindenféle lelki
basszal vívódó, ’szintén zseni’
matektanár, a különc Martin, Nathan
élete megváltozik, és új irányt vesz…
A csodabogarakról szóló filmek
általában mindig gyorsan megtalálják a közönségüket. Az X+Y azonban ezen tézisre rácáfolva, viszonylag lassan menetel;
először csak ilyen-olyan fesztiválokon merte a nagyérdemű elé tárni az alkotást
a gyártó BBC – még 2014 derekán -,
majd végül csak 2015 márciusában került sor a film hivatalos brit bemutatójára, nálunk pedig áprilisban debütált Morgan
Matthews munkája, a Titanic
Filmfesztivál keretein belül, mindenféle különösebb felhajtás nélkül.
Az egyébként kifejezetten
hangulatos és enyhe coming-of-age
fűszerezéssel felturbózott X+Y valóban nem egy nézőbarát mozi. Legalábbis nem egy
multiplexbe kívánkozó, nagyívű, megríkatós, tradicionális „zseni-történet”.
A britek ’brit filmet’ készítettek: hűvös, eső áztatta alkotás az X+Y, ami a szívhez szóló történet dacára
sem nagyon töri magát, hogy meghódítsa a lelkünket. Ez lehet egyfelől erény, másfelől meg negatívum is – kétségtelen azonban, hogy ebben a tálalásban még nem igen volt
szerencsénk hasonszőrű mozihoz.
…ennek az „anti-szentimentalista” hozzáállásnak köszönhetően viszont
helyenként túlontúl távolságtartóvá és rideggé válik a film. Asa Buttefield remek választás volt a
főszerepre, de még ő sem képes a csodára, nem tudja közelebb hozni hozzánk
Nathan-történetét – így a tisztes táv
szinte mindvégig – már-már zavaró módon, de - megmarad.
…nem is csoda hát, hogy az
egyébként metaforisztikus címet (X+Y)
egy sokkal közérthetőbb, csalogatóbb, a mindenkori fogyasztó számára jóval
emészthetőbb címre cserélte a BBC az amerikai premierre: A brilliant young mind…
Nem lett a kedvencünk, de egy
vitathatatlanul különleges és egyedülálló mozi az X+Y, ködös, borongós brit atmoszférával.
Stílusos ’nyárzárás’.
70%
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése