Az 1976-os, megtörtént eseten alapuló A város, amely rettegett a naplementétől c. nem túl vérmes, de
egyébként kultikus horror – no meg nyilván a zöld hasú - inspirálta Jason Blum producert, hogy belevágjon az
álarcos sorozatgyilkos történetének újjáélesztésébe.
1946-ban a texasi Texarkana városkájára
valóban „kegyetlenül” rájárt a rúd! A „Texarkana
moonlight murders” néven elhíresült gyilkosságsorozat egészen februártól a
nyári terminusig tartotta rettegésben a kisváros lakosságát.
A „fantom” névre keresztelt ismeretlen tettest végül nem sikerült
elfogni. Nem csoda hát, hogy Texarkana azóta sem túl közkedvelt úti cél a Texas
államba látogató turisták körében, s a város-imázs kb. ’46 óta a béka feneke
alatt stagnál…
A munkamániás producer hírében
álló Jason Blum – aki olyan filmek
felett bábáskodott már, mint a Felolvasó,
a Fékezhetetlen, vagy a Whiplash; de emellett nagyon kedveli a
horrort is, így az Insidious, A bűn éjszakája és a Parajelenségek mellett neki köszönhetjük
az új found-footage őrületet az Akasztófát is – leporolta hát a maszkos
gyilkos sztoriját.
Fontos megjegyezni azonban, hogy
nem remake-ről van szó – ez
mindenképp dicséretes -, hanem egy kvázi folytatásról, amely 65 évvel az
eredeti történet után játszódik. Texarkana városkája minden évben Halloweenkor – mikor máskor –
megemlékezik a kegyetlen gyilkosságokról, s egy kollektív filmvetítést rendez a helyi autósmoziban. „Pörög” A város,
amely rettegett a naplementétől – de mindez már csak nosztalgia buli a fiatalok számára, s nem utolsó sorban remek alkalom arra, hogy a srácok felcsíphessék a legmenőbb csajt a
suliból, a lányok pedig végre elveszíthessék azt, amit már rég illett volna elveszíteni…
A gyilkos azonban 65 év után
feltámad halottaiból, s újra „dolgozni” kezd. A kérdés csupán az, hogy valóban egy
szellemmel áll szemben Texarkana, s a „fantom” leleplezhetetlen és „lefülelhetetlen”,
vagy egy hús-vér ember az elkövető, aki szimplán a korábbi rémtetteket próbálja
„reprózni” (?).
...a sztori még okés is lett
volna így, ebben a formában, de maga a film már nem igazán ad okot a
lelkendezésre; pedig Alfonso Gomez-Rejon
egyáltalán nem rossz filmes. Second unit
directorként olyan nagy volumenű produkcióknál is segédkezett már, mint pl.
Az Argo-akció, A dolgok állása, vagy a Bábel,
de horror fronton is tapasztalt, hiszen 2011 és 2014 között jónéhány Amerikai Horror Story – epizódot rendezett…
Ráadásul épp mostanában került az
USA-ban a mozikba a legújabb Gomez-Rejon mű, a Me and Earl and the dying girl c. dramedy amelyet az egekig magasztaltak a kritikusok – hazai bemutatóról
eddig még nem esett szó…
A mexikói származású direktor,
aki egyébként Inarritu egyik legnagyobb
cimbije, ügyes és tehetséges filmes, mégsem tudott zöld ágra vergődni
ezzel az alapanyaggal.
A szkript erőtlen, így csak
el-elvétve tartalmaz feszültséggel teli szcénákat a film; vagyis tutira nem
fogod a fotel karfáját markolászni a zaklatottságtól…
A tv-filmes "eszközök" (banális
beállítások, ötlettelen kamerakezelés) is sokat rontanak az élményen, de a
legnagyobb probléma mégis csak az, hogy a film nem tud adrenalint pumpálni a
nézőbe.
Gomez-Rejon azért többé–kevésbé elcsípte a ’70-es, ’80-as évekbeli slasherekre jellemző furi, jellegzetes hangulatot; adott
tehát a trash-feeling, csak az a baj,
hogy a The town that dreaded sundown
nem elég karakteres, és mindennek fejében borzasztóan árad belőle az alkotók
pénzhajhász attitűdje.
Jóindulattal is csak:
40%
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése