Magyarországon ún. „ebadót” léptetnek érvénybe. A törvény szerint
minden nem magyar fajtiszta kutya és minden keverék – vagyis ’korcs’ – házi kedvenc
után magas összeget kell perkálnia a tisztelt tulajdonosnak. Nem csoda hát,
hogy egyre több négylábú kerül menhelyre.
Az Orwell-i alapszitu adott, hiszen mindig van egy ’jóakaró’ szomszéd,
vagy lépcsőházbéli, aki feljelenti az emberfiát, ha gyanús ebet szimatol a
közelében.
Ebben a furcsa, elcseszett
világban cseperedik a 10 éves Lili, akinek ráadásul még a szülei is elváltak, s
átmenetileg édesapjához, a vaskalapos Dánielhez kerül ’megőrzésre’. Jön vele a
családi kedvenc, az oldalborda, Hagen
is, a kislány elválaszthatatlan kutyabarátja, akit az apuka már a kezdetektől
fogva ki nem állhat. Míg nem egy nap Dániel egy vita során kiteszi Hagent az
autóból, s a lavina elindul…
Baromi nagy dolog, hogy Mundroczó
elhozta tavaly a Cannes-i Filmfesztivál
szerzői filmes Un Certain Regard – díját.
Filmje erős hangulatú, kiválóan fényképezett munka, mely a rendező eddigi
alkotásaihoz hasonlóan ezúttal is nagyfokú nyitottságot igényel/követel a
nézőtől.
Mundroczó társadalomkritikája
csak úgy működik, ha 100%-osan sikerül belehelyezkednünk a műbe. Ez viszont nem
olyan egyszerű mutatvány, hiszen a direktor által felvázolt kontextus
meglehetősen rideg, s ennek megfelelően maga a film is kicsit távolságtartó.
Ettől függetlenül talán a Fehér Isten Mundroczó eddigi talán ’legközönségbarátabb’ mozija. A tempóval nincs probléma, hiszen négy lábon rohan előre a cselekmény; ami viszont nagymértékben
csökkenti az élményt, az a nem túl meggyőző, és nem túl hiteles színészi munka.
A film fő-allegóriája azonban bivaly erős: a kutyák az elnyomott
népcsoportokat szimbolizálják, s ez a mondanivaló maximálisan át is jön a vásznon.
A fékevesztett ebek aztán hitchcocki
ámokfutásba kezdenek, a kulcsfigura pedig Lili, akit a disztópikus közeg
még nem fertőzött meg teljes egészében, és sikerült megőriznie gyermeki ártatlanságát.
A Fehér Isten záró jelenete szenzációs.
Kifejező, nagyszerű metaforisztikus
kompozíció.
Azt a fajta modorosságot azonban,
ami a magyar művészfilm sajátja, még nem sikerült Mundroczónak teljes mértékben
hátrahagynia és levetkőznie, így egynémely szcéna még mindig túlontúl
teátrális, mesterkélt és művi.
Ettől függetlenül a Fehér Isten
az elmúlt évek egyik legjobb magyar filmje – ehhez nem is férhet kétség.
Várjuk a „folytatást”!
75%
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése