2014. augusztus 29., péntek

Transcendence - Transzcendens


…hogy Johnny Depp – mostanra már szinte – földet súroló mélyrepülése minek köszönhető, az legyen az ő problémája. A mi gondunk „csupán” annyi, hogy lassan már bő 5 éve annak, hogy az egyébként szimpatikus úriembert utoljára egyáltalán ’színészkedni’ láttuk (Közellenségek).
De nem az a legnagyobb baj az Oscar-díjas operatőr Wally Pfister első rendezésével, hogy a szereplők nincsenek a helyükön – mert, hogy nincsenek… - hanem, hogy nincs épkézláb forgatókönyv. Anélkül meg azért elég nehéz jó filmet virítani. 


A Transzcendens tulajdonképpen, amellett, hogy már az elején lelövi a poént (vagyis „spoileres” öngyilkosságot követ el), dühítő módon nézi hülyének a nézőt. Mindenféle fizikai, biológiai és informatikai terminus technikus-szal dobálózik, miközben a sztori annyi mondanivalóval és súllyal bír, hogy…
A történet identitászavarát még nem is olyan nehéz megemészteni (kit érdekelnek az idegen szavak, meg az áltudományosság, ha a mozi közben lebilincselő), de afelett már tényleg képtelenség szemet hunyni, hogy a film tulajdonképpen bő egy óra leforgása után képes némi érdeklődést ébreszteni az addig hat láb mélyen nyugvó tudatunkban. 


Wally Pfister kiváló operatőr, de a rendezői szakma csínját-bínját nem sikerült eltanulnia tettestársától, Christopher Nolantől (a két filmes ugye számos kiváló alkotáson dolgozott már együtt). Így Pfister érezhetően mindenféle meggyőződés és magabiztosság nélkül nyúlt hozzá az amúgy sem túl okos, kidolgozatlan szkripthez. A végeredmény „olyan” is lett…
A legbosszantóbb az egészben az, hogy ebben az alapötletben jócskán benne rejlett egy figyelemreméltó sci-fi thriller lehetősége. A netre feltöltött tudat, és az azzal járó bonyodalmak filmes megjelenítése ugyanis sokkal több mondanivalót és érdekességet tartogatott, mint azt Pfister gondolta…


…és: nem elég, hogy a szereplőkkel képtelenség rokonszenvet érezni (pont az egyik kulcsfiguráról, Rebecca Hallról mondható el leginkább, hogy nem volt épp a legmegfelelőbb választás az általa megformált szerepre), a rendező arányérzékével is komoly problémák adódnak: nevetségesen közhelyes és bárgyú momentumokra helyezi a hangsúlyt, ami meg lényeges lenne, afelett hip-hop átsiklik. Egész egyszerűen nem érzi a ritmust, a dinamikát. Mint mikor valaki képtelen ütemre tapsolni…
Konzekvencia: „A cipész maradjon a kaptafánál!”

45%