2018. május 18., péntek

Elit játszma - Molly's Game


A legendás forgatókönyvíró, Aaron Sorkin közel 60 évesen látta elérkezettnek az időt arra, hogy számos kiváló szkript (Egy becsületbeli ügy; Social Network; Moneyball; Az elnök emberei stb.) megírása után rendezőként is bemutatkozzék.
Nyilván ezúttal sem hagyta másra az írást, így az Elit játszma direktori teendői mellett a forgatókönyv ráncba szedését is magára vállalta – adaptált melóról van ugye szó…


Sorkin íróként valóban egészen bámulatos! Ismét jött is a számos fontos nomináció (Golden Globe, Oscar, BAFTA és társaik…). S rendezőként is kiválóan vizsgázik, noha itt-ott azért érezni, hogy nagyon akart bizonyítani – ennek megfelelően kellően „sűrű” is a filmje. Mindez azonban mégsem csorbítja az élményt, sőt, inkább a projekt javára válik, hisz a sztori valóban komplex, s a helyenkénti túlmagyarázás valamiféle esendő bájjal ruházza fel Molly Bloom egyébként is rendkívül esendő történetét.


Talán ott hibádzik a film, hogy összetettsége ellenére túlzottan tartja a távolságot. Ugyanakkor Sorkin írói erényei ismét kidomborodnak, hisz a dialógusok precízek és frappánsak, és a karakterek is nagyon rendben vannak.


Jessica Chastain – nem túlzás – élete egyik legmeggyőzőbb alakítását nyújtja az illegális póker partikat szervező, egykori sportoló, síbajnok Molly Bloom szerepében. Egyértelműen ő viszi a hátán a filmet. A mellé szerződtetett sztárok (Kevin Costner, Michael Cera, Idris Elba) csupán a kisasszony fegyverhordozói. Pedig ők is beleadnak apait, anyait.
No persze hálás szerep ez Jessica számára, ugyanakkor maximálisan ki is aknázza a karakterében rejlő lehetőségeket.


Ami azonban igazán élvezetes Sorkin mozijában, az az a finom, határozott elegancia, ahogyan felrúgja a szabályokat. A hasonszőrű biopicek mindig egy jól kitaposott dramaturgiai ív mentén haladnak. Sorkin ezzel szemben nem a klasszikus, megszokott módon építgeti karakterei jellemét, s a történet-szerkesztésben is használ egy csomó szokatlan megoldást. Izgalmas flashbackeket, visszautalásokat, valóban releváns retrospekciót. 


Noha a Molly’s game Aaron Sorkin első rendezése, érezni egyfajta rutinszerűséget is a filmen. Hiába, a writer jó ideje legyeskedik már a legnagyobb Hollywood-i direktorok projektjei körül. Így tehát az Elit játszma nem is kelti egy tipikus elsőfilm benyomását.
Talán picit túl „pókerarcú”, mégis nagyon meggyőző, magabiztos alkotás!

80%

2018. május 14., hétfő

A bosszú - Revenge


Coralie Fargeat rendezőnő direkt nem nevezi nevén a helyszínt a filmben. Mint utólag kiderült, mozija Marokkó Szaharához tartozó déli területein forgott. Csak hogy még kegyetlenebb, még szikárabb legyen az összhatás.


Mondhatnánk, hogy „no igen, így kell kérem bosszúfilmet” csinálni. De nem vegytiszta revans-moziról van itt szó, hisz egyfajta bizarr feminista kiáltványként is értelmezhető a Revenge.
„Disznó férfiak! Még egy kihívó, konstans flörtölő bomba csaj sem csak és kizárólag <arra> való! …és ha netán mást gondolnátok, és megpróbálnátok pusztán a testi erőtökkel felülkerekedni a gyengébbik nemen, akkor bizony számolnotok kell a következményekkel!”


Elsőként Adam Wingard neve ugrott be a képsorok láttán. De nem csak a bizarr, nosztalgikus, b-filmes hangulat, a szinti score is Wingard The Guest c. alkotását juttatta eszünkbe.
Ami azonban az erőszak-ábrázolást illeti, a francia csajszi, Coralie Fargeat jóval nyersebb és „csípősebb” amerikai kollégájánál. Esetenként túlzásba is esik. Ha a realitáshoz jobban ragaszkodik, ha valamivel emberközelibb lenne a filmje, talán átélhetőbbé, ütőképesebbé válhatott volna a hősnő, Jen bosszúja.


Így be kell érnünk Matilda Anna Ingrid Lutz tökéletes testével, s az általa tökéletesen megformált magányos, bosszúszomjas amazonnal; aki a halál torkából is képes pillanatok leforgása alatt visszajönni, erőt meríteni és revansot venni. S meg kell elégednünk a rendezőnő által diktált kiváló tempóval, a gyönyörűen fényképezett sivataggal, és a rendkívül emlékezetes, izgalmas, feszült ,folyosón kergetőzős fináléval.


Azért ez így összességében nem is olyan rossz, igaz?
Csak haladóknak, de nem „csak csajoknak”!

80%

2018. május 13., vasárnap

Floridai álom - The Florida Project


Ha nem is Disneyland miatt, de a keleti-part legdélibb szeglete roppant mód vonzó. Legalábbis innen, távolabbról nézve. Florida a földi paradicsom. Amerika pedig nem más, mint a lehetőségek hazája.
De mit kínál az ígéret földje Moonee számára, aki Disneyland tőszomszédságában él fiatal, csélcsap édesanyjával a lilára mázolt motel egyik néhány négyzetméteres szobájában? Hétről hétre, lakbérfizetéstől lakbérfizetésig. A „tökéletes” kilátástalanságban.


Moonee és rosszcsont kompániája vajmi keveset érzékel az őket körülvevő problémákból. Rohangálnak álló nap, múlatják az időt, rosszalkodnak, tengnek-lengnek, alapvetően jól érzik magukat. Hisz van juharszirupos palacsinta, van szabadság, és van függetlenség. A gyerekek időnként – brahiból - lecsapják a motel áramhálózatát, elhagyatott házakat gyújtogatnak, s autók szélvédőjén gyakorolják a célba-köpést.  


Az édesanya Halley szemszögéből nézve már korántsem ilyen felhőtlen a helyzet. A fiatal nő, miután kirúgták a munkahelyéről, kislánya esti fürdetése közben fogad „kuncsaftokat” a lepukkant motel szobában, hogy fedezni tudja valamiként a létezést, a napról napra, hétről hétre „élést”.
…s Halley fenekében feszt ott lohol a motel egyébiránt jószívű menedzsere, Bobby, aki bár igyekszik toleráns és empatikus lenni a sok bajos ügyféllel, a munkájához is szeretne lojális lenni. Nincs mese, muszáj bevasalnia a lakbért!


Ez tehát a nagy amerikai rögvalóság. Disneyland árnyékában. Giccses, ormótlan épületekkel, gyorskajákkal, instant létezéssel.
Sean Baker (Tangerine) nagyon érzi ezt. Ezt a miliőt. Remek megfigyelő, érzékeny filmes. Nagyon emberi.
Érdekes, hogy úgy képes hatást gyakorolni a nézőre, hogy valójában semmi különöset nem csinál. Olyan apró mozzanatokat mutat, olyan kis intermezzokat koreografál, amelyek a hétköznapok szerves részei; jelentéktelen epizódok, mégis általuk teremtődik meg a csoda. A rendező ezeken a jeleneteken keresztül hozza közelebb hozzánk a karaktereit.
S mindeközben nagyon ügyel a balanszra. Hogy a filmje egyszerre legyen nagyon súlyos, és a gyerekszereplőknek hála, nagyon játékos is. Brooklyn Prince előtt bizonyára óriási jövő áll. De az édesanyját alakító litván származású Bria Vinaite is szenzációs. Willem Defoe pedig igazi színészóriásként vezényli a sztorit. Megérdemelt lett volna az Oscar


Baker dokumentarista képei, és álomszerű – mégis nagyon valóságos – csendéletei váltogatják egymást a filmben. A fináléban aztán ritmust vált a direktor, s azzal a kis apró csavarral, trükkel végképp elemeli moziját a realitástól. Meseszerűvé varázsolja a történetét. Reményt ad. Reményt a kilátástalanságban. Mert a gyermeki ártatlanság, a gyermeki lélek és tisztaság mindenek felett áll.

95%

2018. április 23., hétfő

Gengszterzsaruk - Den of Thieves


Christian Gudegast forgatókönyvíróként kezdte a pályáját, s egy-két b-kategóriás akció-szkript után elérkezettnek látta az időt a rendezői bemutatkozásra. Mivel Gerard Butlerrel akadt már közös meló – Gudegast jegyzi a Támadás a Fehér Ház ellen 2. forgatókönyvét -, így az újdonsült direktor a mackós skótot kérte fel első egész estés mozijának főszerepére. 


Egyáltalán nem véletlen, hogy Gudegast filmjével kapcsolatban mindenki Michael Mann kultikus Szemtől szembenjét emlegeti. A hangulat és a képkockák kísértetiesen hasonlítanak, s a realitásra törekvő akciójelenetek, fegyverpárbajok is a klasszikus ’95-ös mozi előtt tisztelegnek. 


Nyilvánvalóan Gudegastnak egy, az „eredetinél” jóval erőtlenebb parafrázisra futotta csupán, filmje mégis üdítőleg hat, s talán nem fogja senki a rendező szemére vetni, hogy bő 20 év után visszanyúlt egy valóban kiváló, tökös kult mozihoz. S ami becsülendő: a direktor egy pillanatig sem tagadja rajongását Michael Mann zseniális alkotása iránt!


A történet – bármennyire is próbálja komplexnek mutatni magát – sokkal egyszerűbb és közérthetőbb a Szemtől szemben szerteágazó, sok szereplőt és karaktert mozgató kacifántos sztorijánál. Gudegast szereplői ugyan imponálóan „kemények”, bevállalós fasza gyerekek – s ennek megfelelően csordultig vannak tesztoszteronnal -, a túlzott farok méregetés helyenként zavaró, a keménykedés pedig időnként átesik a ló túloldalára. …és hát a rendezőnek a karakterrajzok terén sem sikerült megismételnie Michael Mann bravúrját. 


A film „külalakját” illetően azonban nem érheti szó a ház elejét. A hangulat jön, nagyjából a feszkó is – bár e tekintetben is jócskán alulteljesít a film a Heat-hez képest -, és meglepő, de Gerard Butler egészen hiteles az alkoholista gengszterzsaru szerepében. 


Félelmetes, hogy a Merrimen-t alakító kanadai Pablo Schreiber profilból mennyire „Berki Krisztián”. Kár, hogy a játéka már korántsem olyan „karakteres”. A Straight Outta Comptonból és az Ingrid Goes West-ből ismerős O’Shea Jackson azonban kiváló, ahogy az orra alá mormogó 50 Centtel sincs az ég egy adta világon semmi baj. 


Gudegast moziját nehéz önálló, autonóm alkotásként értékelni. Annyi helyről és olyan sokféle módon „idéz”. A 50 Cent alakította nehézfiú pl. egészen hasonlóképpen szívatja meg a lányát randiztató srácot, mint ahogy Will Smith és Martin Lawrence tette azt a feka „culával” a Bad Boys 2-ben. 


A sok hasonlóság, és ilyen-olyan egyezés dacára azonban a Gengszterzsaruk jóleső, szórakoztató filmecske. Amely a legvégén még behúz egy egész korrekt csavart is, csak hogy a heist mozikra is odakacsintson egyet - úgy barátilag.
Végső soron rendben van ez, egyszeri kikapcsolódásnak bőven megteszi. 

65%