2017. április 21., péntek

The Devil's candy


Az ausztrál Sean Byrne 2009-es torture horrorja, a klasszikus amerikai prom-vígjátékoknak fityiszt mutató Loved ones olyan erős bemutatkozás volt, hogy alig vártuk a tazmán ördög legújabb moziját, a metálos festő apukáról és családjáról szóló sátáni horror-t, a The Devil’s candy-t. Amely ha lehet, még borultabbra sikeredett a direktor debüt munkájánál! 


A film ugyan 2015-ben készült, nagyjából 2 éve járja a kisebb-nagyobb fesztiválokat és mindenhol rendre pozitív fogadtatásra talál (2017 márciusában volt a The Devil’s candy hivatalos amerikai premierje!). De milyen jó ízlésű humanoid tudna ellenállni egy olyan ördögi horrornak, amelyben a szereplők folyton Metallica pólóban rohangálnak, Slayer bömböl az autórádióból, apuka meg Panterára végzi az otthoni melót… (?) Fasza kis home-office, mit ne mondjak!


Felettébb mesteri, ahogy Byrne kifacsarja a horror műfajt. Ahogy a Loved ones esetében a torture alzsánert állította a feje tetejére, most az „új házba költözünk, ahol korábban titokzatos szörnyűségek történtek” típusú klasszikus dramaturgia inverzét mutatja. 


Byrne nagyon karakteres, és elsősorban a karakteressége, a szerzőisége az, ami elviszi – ismételten – a balhét.
A sztoriban akadnak ugyan hézagok, de a The Devil’s candy az épphogy 70 perces játékidő alatt is úgy behúz a történetbe, mint annak a rendje – a karakterek kiválóak, Ethan Embry (Sasszem; Elhagyott szoba) közel tökéletes főszereplő, az állandóan félkegyelműeket és pszichopatákat alakító Pruitt Taylor Vince (A rém; Született gyilkosok; Azonosság) pedig félelmetes gonosz. 


És hát maga a légkör és a Byrne által teremtett furcsa, kicsit nyomasztó, kicsit szarkasztikus, a földitől Baz Luhrmanntól eltanult finoman szürreális, a valóságtól elrugaszkodott atmoszféra az, ami jócskán kiemeli a filmet a nagy büdös horror átlagból!
Az operatőri munka szintén mesés, gyönyörű, festményszerű képeket kapunk békaperspektívából a Texas-i gabonatáblákról; a score zseniális; a már említett metál betétek meg szintén baromira működnek. 


A rendező-író mindennek fejében nem elégszik meg holmi együgyű, ostoba horror - magyarázattal. Összekapcsolja a művészi tevékenységet folytató ember transz állapotát a földöntúlival. Csakis ez lehet a kapocs, a kommunikációs csatorna a „két világ” között. Mindezt pedig igen tetszetősen, jó értelemben véve artisztikus eszközökkel mutatja be Byrne – erős metaforákkal, hathatós képekkel.
A finálé talán lehetett volna erősebb, de Ethan Embry zárójelenete így is nagyon rendben van.
Ilyen ügyes, karakteres horrort még! Sokat! 

80%