2017. november 14., kedd

Atomszőke - Atomic Blonde


Budapest = Berlin – immáron sokadjára. Egyúttal örömünkre szolgál, mert milyen menő már, hogy újfent nálunk forgattak egy hollywoodi szuperprodukciót, másfelől viszont kissé degradáló. Mert eszerint a 9 és a 8 ker utcái még mindig a ’80-as évek lepusztult Berlinjét idézik. 2017-ben!


No de lépjünk ezen túl és gyönyörködjünk a képekben, mert azok bizony tökéletesek. És az is élmény számba megy, ahogy Charlize Theron és James McAvoy farkas szemet néz egymással a 3-as metrón.
S hogy milyen a film?
Klipszerű, mozgalmas. Helyenként fakó és színtelen, máskor neonfényben úszó. Retro is meg nem is. Mondhatni különleges. Előzetesen azt szajkózták – nyilván szükség volt a hangzatos lózungra a marketing szempontjából -, hogy Charlize Theron női John Wickként tanítja majd móresre a rossz fiúkat - de picit csúsztattak. Hisz az Atomszőke jóval reálisabb az üsd vágd nem apád – jelenetek tekintetében a Keanu Reeves-féle parádézásnál. Közel sem egyértelmű, hogy Lorraine Broughton minden egyes kényes szituból győztesen kerül majd ki. Az ügynöknő annak rendje és módja szerint meg is kínlódja a test-test elleni párharcokat - kap pofonokat/monoklikat szép számmal.


A keretsztori nem túl frappáns: az „atomszőkét” a hidegháborús, fallal kettészelt Berlinbe küldi az MI6, hogy a nyugati kémek nevét tartalmazó titkos listát kimenekítse a német fővárosból, mielőtt az még az illetéktelen – szovjet – kezekbe kerülne. …de nem is a történeten van a hangsúly, hanem a kontextus ábrázoláson, a kőkemény – fájdalmas – akciójeleneteken, és a főszereplőnőn, Charlize Theronon. Akinek – látva a filmet – már jócskán kijárt egy ilyen minden tekintetben testhezálló akció szerep!


És szerencsére nincs szépelgés, sem kompromisszum: az alkotók nem spóroltak a brutalitással, joggal jár a 18-as karika! És ki is jár a filmnek, hisz így igazán hangsúlyosak a történések.


McAvoy kiválóan játszik! Minőségben a Filth c. filmben nyújtott parádés alakítását idézi. Látszik rajta, hogy élvezi a show-t – majdnem el is lopja -, szó szerint lubickol a szerepben! 


Az Atomszőke nem egy forradalmi darab, ugyanakkor friss és lendületes, mondhatni üdítő színfolt: baromi menő, és baromi laza!
A zenék meg… ilyen akkurátusan összeválogatott – és felhasznált – soundtrackhez már rég volt szerencsénk!
Coolsági faktor kimaxolva!

80%

2017. november 13., hétfő

Shot Caller


…és ha már börtönfilm, itt a Cell Block 99-nál klasszikusabb formanyelvet használó Shot Caller.
Bár viszonylag sok a klisé a filmben, valahogy sikerült Ric Roman Waughnak (rendező-forgatókönyvíró) elkerülnie az ilyen jellegű sztorik tipikus csapdáit, s mindvégig lendületben tartani a történetét.


Van tapasztalata a rendezőnek a börtönsztorikat illetően, hisz ő dirigálta a 2008-as Elítéltet is, így az ott megszerzett tudást és tapasztalatot tovább örökítve most sokkal egységesebb, kompaktabb – ha úgy tetszik összetettebb – börtöndrámát rendezett. És milyen mutatósat!


A Trónok harca sztárjának, Nikolaj Coster-Waldaunak viszont nem csak a börtöntetkók állnak nagyon fasszántosan, hanem maga a szerep is. Nagy szerencse, mert az ő karizmája sokat nyom a latba, egy kevésbé erőteljes főszereplővel szinte biztos, hogy maga a film is veszített volna az erejéből. 


Vannak ugyanis hibák, illetve mellényúlások: papírmasé karakterek, és kissé banális drámázás. E tekintetben épp a családi szál az, ami a leggyengébb. Sajnálatos, mert ha arra kicsit jobban rágyúrt volna Waugh, akkor sokkal katartikusabb élményt nyújtana a film.


No de elég a savazásból! A Shot Caller ugyanis a börtöndrámák közül egyértelműen a minőségi darabok közé tartozik. Nagyon klassz az operatőri munka, a több szálon futó cselekmény pedig nem széttöredezi, hanem épp hogy ritmusossá teszi a történetet.


Van feszültség, Waugh érzékletesen ábrázolja a kóter mikrokörnyezetét, hatásmechanizmusait és belső hierarchiáját. Továbbá azt, hogy milyen deformitásokat szenved az emberi lélek egy ilyen zárt, könyörtelen rendszerben.  Coster-Waldau mindezt remekül interpretálja - igazán magával ragadóan játszik!


Kár, hogy a karakterekről jóval kevesebbet tudunk meg, mint szeretnénk, és kár az esetenkénti felületességért.

75%

Brawl in Cell Block 99


…amikor ez az óriási, tagbaszakadt, kőkemény fickó megjelent a vásznon, hirtelen Vincent D’Onofrio Full Metal Jacket-béli karaktere jutott eszembe. Ugyanaz a szenvtelen közöny, ugyanaz a félelmetes – látszólagos (?) - nyugalom. Vihar előtti csend… Aztán, ahogy egyre jobban ássuk bele magunkat a zavarba ejtő, extrém börtönsztoriba, ez a legszélsőségesebb krízis helyzetben is sztoikus nyugalommal sétafikáló, minden fájdalmat és kínt lazán viselő „nagyember” egyre rokonszenvesebbé válik.
Még szép, hisz az egykori bokszoló, drogfutár a pokol legmélyebb bugyraiba – és még annál is lentebb – száll, csak hogy a családját, feleségét, és születendő gyermekét védje, mentse.


S. Craig Zahler már fergetes debüt munkájával, a westernt horrorral mixelő Bone Tomahawkkal is bizonyította, hogy egyéni látásmóddal bíró öntörvényű alkotó. Ami a szívén az a száján.
Noha a Brawl in Cell Block 99 szimpla karakterdrámaként indul, konvencionális börtönsztoriként, a direktor úgy nagyjából a játékidő felénél spm-fokozatba kapcsol. És tulajdonképpen egy új film kezdődik: extrém, véres, mocskos, könyörtelen, pokoli mozi. Valahol hat láb mélyen, a sátán kazamatáiban. 


Nem meglepő Zahlertől a váltás. A Bone Tomahawkból kiindulva sejteni véltük, hogy ezúttal sem a könnyebik utat választja majd. És ennek megfelelően, komótosan ugyan, de jönnek a meghökkentőbbnél meghökkentőbb fordulatok. Jön a rendezőre jellemző nyersesség. 
Zahler vonzalma a vérhez és az explicit erőszakhoz azonban korántsem öncélú. Hisz mindig kikacsint, mindig a tudtunkra adja valami módon, hogy „hahó, ez csak játék”. Ettől még persze nem érezzük biztonságban magunkat. Főként akkor nem, amikor a magányos főhős, Bradley Thomas fejeket tapos szét, és nyílt törések árán tör a börtön hierarchia táplálékláncának csúcsára. Az erősebb kutya baszik, ugye. Bradley pedig a legerősebb eb... 


Emberünk azonban elvetemült gazfickók mocskos pofáját veri péppé, és hát a motivációja sem utolsó, épp ezért, bár jól tudjuk, hogy alapvetően a rossz oldalon áll, simán képesek vagyunk azonosulni vele, hisz erkölcsileg rendben van a pasas: a jó ügyért harcol. Tiszta eszközökkel és világos szándékkal. Zahler így csinál az „antihősből” „hőst”, a pokolfajzatból angyalt. Bravúros, pláne, hogy ilyen alattomos, pokoli kontextusba helyezi a metamorfózist.


A Brawl in Cell Block 99 mégsem csak egy belevaló, tökös, feszültséglevezető tesztoszteron-mozi. A direktor nem hazudik a képünkbe: Bradley a családért, a szerelemért, a születendő gyermekéért küzd. Úgy, hogy már addig is rögös volt az út. Nem brahiból vált bűnözővé, komoly kompromisszumokat kellett kötnie. Az asszony megcsalta, a házasságuk mélypontra jutott, kis híján minden ment a levesbe. A fickó azonban óriási elszántsággal és akarással újjáépítette az életüket, s a feleségével való kapcsolatát is rendbe hozta. Tök jó, hogy Zahler végig vezet minket Bradley Odüsszeiáján, hisz így valóban súlya van a történéseknek, így már tényleg van tétje – nem is kicsi – a börtönben játszódó élet-halál harcnak. 


Miként a Bone Tomahawk (Csontok és skalpok), a Brawl in Cell Block 99 is csak dvd-n és blue ray-en fog megjelenni kishazánkban. De nem is baj, hisz semmiképp sem pláza-kompatibilis a film – ahhoz túl emlékezetes!
Vince Vaughn for president!

90%

2017. november 12., vasárnap

The Babysitter


A Netflix – mily pontos időzítés – október közepén, pont a Halloween-i őrület előtt dobta piacra saját bébiszitteres horror-komédiáját, amely az épp egy héttel korábban debütáló Better watch out félszegebb kistesójaként is definiálható.


Az alapszitu valami hasonló, mint Chris Peckover mozijában, csak McG-nek nem sikerült olyan fajsúlyos, pofátlan, bátor sztorit – és filmet – összerántania, mint ausztrál kollégájának, aki mindent egy lapra feltéve – ha nem is hiba nélkül, de – konzekvensen végig vitte saját elmebeteg elképzeléseit a szenteste játszódó ifjúsági pszicho történeten.


A The Babysitter esetében az alkotók nem a horror és a thriller irányába mozdultak, sokkal inkább a vígjátéki elemek érvényesülnek. Itt nem lepődünk meg a nyakról lerobbanó fejeken: a véres jelenetek komikusak és direkt eltúlzottak. És még csak a gonosztól sem félünk, hisz tudjuk, hogy McG különbejáratú „Kevinje” – Judah Lewis – végül úgyis felülkerekedik majd és győz a jó!
Noha jól szórakozunk, az események picit tétnélküliek. A direktor azonban okosan rövidre vágta a filmjét, üresjárat nincs, s a folyton folyvást sorjázó meghökkentő jelenetek feledtetik a logikai hibákat; azaz a főszereplő esetenkénti valószerűtlen reakcióit. Azt pl., hogy Cole miért a setét szutiban húzza meg magát, amikor egyébként – köd előtte, köd utána - lazán kereket is oldhatna?  


Judah Lewis egyébiránt kiváló „frontember” – „frontsrác” -, vannak egészen nagy pillanatai. Samara Weaving is hozza a kötelezőt, az egyik legátütőbb alakítást azonban Robbie Amell-nek köszönhetjük, aki Christian Bale Amerikai pszicho-béli Patrick Bateman-jét idézve sokkolja főhősünket. No, az ő karakterében azért vastagon ott a horror és az őrület!
Andrew Bachelor feszt pofázó ghetto feka figurája ellenben túljátszott… Kár, hogy McG nem mert bátrabban és merészebben bánni a karaktereivel... 


Kicsit összecsapott, picit átgondolatlan, de összességében szórakoztató, helyenként kifejezetten vicces horror-komédia a The Babysitter. Arra a szűk 80 percre amíg tart, bizonyosan kikapcsol.

65%

2017. november 6., hétfő

Better Watch Out


Tök jó ez a tendencia! Hogy a filmvilág kezdi felfedezni a horror zsánerben rejlő izgalmas lehetőségeket. Hogy mennyi mindent el lehet mondani a horror eszköztár felhasználásával, vagy éppen pont a klasszikus ’eszköztár’ tudatos mellőzésével – új mechanizmusok bevonásával. S hogy a horror nem csupán a vásári rémisztgetésről, az exploitation-ről szól, hanem lehet azt okosan, intelligensen is művelni. Már George A. Romero is rámutatott arra, hogy a horror jóval több a gore-nál, a csonkolt végtagoknál, a színtiszta brutalitásnál.


Esetünkben sincs egyértelmű hatásvadászat. Bár a történet előre haladtával azért vért és „finom” slasher elemeket is kapunk. Chris Peckover mozija azonban mégis inkább viccet csinál a zsánerből. No persze hangosan röhögni pont nem fogunk, de azért kétségkívül vannak megmosolyogtató – értsd jól: félelmetesen abszurd - epizódjai a Better watch outnak.  
Ami tulajdonképpen a Reszkessetek betörők nem kicsit beteg, elmeroggyant parafrázisa.
A Home alone-al ellentétben azonban itt nem két ügyefogyott, kétballábas, b-kategóriás bűnöző irányítja az eseményeket. A sztori egy dögös bébiszitter körül bonyolódik, aki iránt a „szittelt” tizenéves „férfi” gyengéd érzelmeket táplál. A szülők „felnőtt” buliba hivatalosak, a csemetét Luke-ot pedig a nagylány, Ashley felügyeletére bízzák. „Ha megéheztek, rendeljetek pizza-t, ne nézzetek 18-as karikás filmet a tévében, legkésőbb 11-kor pedig irány aludni!”  


Badarság lenne többet elárulni a történetről, hisz a Better watch out a meghökkentő fordulatokra épít. Egészen eredményesen. Percről percre emeli a tétet, egyre betegebb és betegebb szcénák követik egymást – szinte észrevétlenül szabadul el a pokol. És mindeközben Peckover filmje bolondot csinál a horror dramaturgiából. És egy kicsit belőlünk is.


És azt is megmutatja, hogy milyenek lennének/lettek volna Kevin betörő-vegzáló mutatványai a valóságban. Ha ugyanis valakit egy festékesdobozzal nekifutásból jól fejbe kólintanak, akkor az illető koponyája kétségkívül, visszavonhatatlanul szétnyílik.  


A Better watch out nem hibátlan mozi, de vakmerőn, pofátlanul és stílusosan röhögi szembe a horror zsánert. És mindezt ráadásul rendkívül szórakoztató módon teszi. Imponáló!
Levi Miller nevét pedig jobb, ha megjegyezzük! 

75%

2017. november 4., szombat

Stranger Things (Season 2)


Te jó ég! Mennyire jó újra látni a srácokat, belehelyezkedni a misztikus – fiktív - amerikai kisváros, Hawkins különös, jellegzetes kontextusába!
Már viszonylag otthonosan mozgunk ebben a közegben, mégis valahogy ismét az újdonság erejével hat a Duffer tesók által kreált univerzum. Nem a sorozat egyes komponensei az érdekesek, nem az alkotóelemeken van a hangsúly – hisz tudjuk, hogy a Stranger things részint hozott anyagból dolgozik -, hanem az, ahogy ebből a látszólagos katyvaszból milyen egységes valami kerekedik, s hogy Dufferék milyen remek érzékkel mixelik össze a fantasy-t, a sci-fi-t, a horrort és a drámát.  


A dramaturgia újfent tanítani való! Egy évvel az előző évad záró képsorai után járunk, és hát nyilván nem árulunk el titkot azzal, ha elmondjuk, hogy Tótágas vérszomjas demogorgonjainak sötét árnya ismét ott tornyosul Hawkins, illetőleg a már jól ismert felnőtt – és gyerekszereplők feje felett. Jöttek persze újak, és tök jó, hogy jöttek, elsősorban azonban mégis az első season karaktereinek tudunk nagyon, de nagyon örülni!


Mike picit háttérbe szorul, helyette a cuki pofa – most már csak minimálisan pösze - Dustin-ra vándorol át a rivalda. No és El, azaz Tizi is sokkal több figyelmet kap ezúttal. Felsejlik a lány titokzatos múltja - kibogozódnak a kusza családi kötelékek.
A történet mozgatórugója azonban ismét az előző szériában eltűnt, majd végül megkerült Will Byers. Tök jó húzás volt az alkotók részéről, hogy az olyan mellékszereplőket, mint a sheriff Jim Hoppert – David Harbour lazán-faszán szenzációs! – és a tavalyi részek arrogáns tinédzserét, Steve Harringtont most szinte főszereplővé, a sztori és az eseménysor meghatározó karaktereivé léptették elő. 


És persze jön – nagyon jön! – megint a Stephen King – feeling és a Spielberg-hangulat, de érezhető hatásként ott van grátiszba még a Twin Peaks szürreális világa, a Wayward Pines horrorisztikus trash atmoszférája, illetve az X-akták misztikus, science-fiction univerzuma is.


Ugyanakkor a Stranger things mégis akkor a legerősebb és a leghatásosabb, amikor a karaktereivel foglalkozik/törődik!
Dufferék intelligensen közelítenek a figuráikhoz: nem tolakodóan és nem gejl módon, de mernek egyszerű – mégis nagyon őszinte - érzelmeket közvetíteni a szereplőiken keresztül. Okos coming-of-age sztorit kapunk - szenzitívet, sokatmondót.


És amellett, hogy irtóra izgalmas a film és kiváló a tempó, ismét baromira el lehet érzékenyülni. Több ízben is… A srácok barátsága, a kötelék, az együvé tartozás, a sorozat drámai, emberi, emocionális oldala tényleg mindent visz!   


Az pedig, hogy Matt és Ross Duffer zseni, nem kérdés. Akik képesek olyan szívhez szóló, könnyfakasztó, aranyos finálét kanyarintani, mint amit a 9. rész utolsó 10 percében láthatunk, azok minden elismerést megérdemelnek. Az ilyen filmes pillanatokért érdemes mozijegyet váltani… Azaz a Stranger things-t nézni/követni. És folytatni… Kérjük, mi több, követeljük a 3. évadot!

90%

2017. október 28., szombat

A majmok bolygója: Háború - War for the Planet of the Apes


Matt Reeves folytatja a jó szériát. Azzal azonban, hogy a Planet of the Apes – franchise az utolsó szakaszához érkezett, picit a lendület is lankad, s a direktor – tudatosan (?) - visszavett a tempóból. 


Aki tehát a középső – véleményünk szerint a legerősebb – epizód mozgalmasságát és feszültségét áhítja, az most minimálisan csalódni fog. Még úgy is, hogy Reeves végül is ügyesen és konzekvensen tesz pontot a történet végére.


És hiába Caesar családi drámája, s hiába a sok-sok kín és szenvedés. Bizonyos szempontból a kegyetlen majomgyűlölő Ezredes motivációi is érthetőek…  Reeves klasszul árnyal, jó kis posztapokaliptikus szitut teremt! És ahogy az ember, úgy a majom nemzettség sem feddhetetlen! Mindkét fél számára a túlélés a cél. Fajfenntartás, fajfennmaradás.
Végül aztán – ahogy lenni szokott - kompromisszumra jutnak a felek. Áldozatok árán… 


Matt Reeves háborús közege, s a náci lágerekhez hasonló (majom)munkatábor egészen hátborzongatóan fest. A tragikum, majd az abból következő szembenállás - az Ezredes és Caesar személyes élet-halál harca – azonban mégsem olyan hangsúlyos, mint kellene.


A majmok bolygója: Háború viszont még így is az év egyik legmívesebb, legminőségibb közönségfilmje. Szenzitív, csöndes, befelé forduló. Kifejezetten nem „blockbusteres” blockbuster. 

75%